Varázslatos jövő

„ … a bűvészet nekem mindent jelent: hobbi, hivatás, fanatizmus valamilyen szinten, a szó jó értelmében. Fanatikusan csinálom. És emellett munka is persze, de a munka a legutolsó a sorban, mert én például amikor kiállok a színpadra, soha nem jut eszembe, hogy én ezért pénzt kapok. Egyszerűen feloldódok abban, amit csinálok.”

Badár Tamás, a Hungary’s Got Talent döntőjének különdíjasa, három éve fejezte be tanulmányait a Szentendrei Móricz Zsigmond Gimnáziumban. Az interjú során többek között az iskolában töltött éveiről is kérdeztük:

R: Kezdjük ott, hogy te a Móriczban végeztél. Szerettél oda járni?

T: Voltak kisebb afférjaim egy-két tanárral, de szerintem most már megbocsátottak. Én kedveltem a Móriczot, nagyon sok barátom van onnan, a társaságot imádtam. Szerintem azt az alapoktatást meg lehet kapni, amit bármelyik más gimnáziumban. Hogyha akar valaki tanulni, akkor tud. Én nem mindig akartam, mondjuk ezt.

R: A Móriczban milyen osztályba jártál?

T: Az első két évben A-s voltam, aztán a második két évben B-s. Szerintem a tanáraim tudják, hogy miért, de erről nem szeretnék többet mondani. Nem szabad akaratomból volt a váltás, viszont nem bántam egyáltalán. Én a B-t nagyon kedveltem.

R:Média tagozatos voltál?

T:Igen.

R: Volt, hogy órákon bűvészkedtél?

T: Volt, de volt olyan, hogy tanárral is. Az én pályám nem kifejezetten egy általános iskolai és gimnazista rendszerre épülő szakma. Szerintem a mai általános iskolai rendszer kifejezetten kreativitás-gyilkos.

R: És díjazták, hogy órán mással foglalkoztál?

T: Nem, nem annyira, de nem tudtak vele mit csinálni. Mondták, hogy adjam oda a kártyát, odaadtam, és fél perc múlva egy másik pakli volt a kezemben. Nem irigylem a tanáraimat velem kapcsolatban, de én vagyok én, szóval nem tudom magamat elhagyni.

P: Ezt a művészi tehetségedet tudtad hasznosítani az iskolában?

T: Hogy mennyire puskáztam? A mentalitást, azt lehetett hasznosítani. Én puskáztam, innen bevallom. Kilencven százalékban azért nem buktam le az osztálytársaimhoz képest, mert halál természetességgel csináltam, úgy, ahogy bűvészkedni kell. Gyakorlatilag a legnehezebb fogásokat úgy mutattam be, mintha az a legkönnyebb lenne. Ezt át lehetett vinni iskolai pályára is.

R: Ha vissza kell emlékezned a móriczos éveidre, akkor magára az iskolára hogyan emlékszel?

T: Az idő ugye, mindent megszépít, ez jó dolog. Bárcsak akkor is így gondoltam volna. Ott nincs olyan, mint például most az egyetemen: azért kelek fel, hogy bemenjek az egyetemre. Ott gyakran inkább aludtam volna. Nekem ez így ment, de ott a diákok hada feledtette ezeket a nehézségeket, mert én a szünetekben azért elég népszerű voltam. 

Az iskoláról folytatott nosztalgiázások alatt óhatatlanul is az oktatásra terelődött a szó.

T: Szerintem a változás az egy igen fontos folyamat. Lehet veszélyes is és lehet negatív is, de ilyen a változás. Változás az élet maga is és nem lehet, hogy az útjába álljunk. Van erre is, meg arra is példa. Néha egy tanárnak munkaideje és munkaköre van, az a munkaköre, hogy abban a negyvenöt percben azt az anyagot elmondja. Neki nincsen dolga a diákokkal. Nehéz megtanulni tanítani, vagy megtanulni egy olyan mentalitást, amiben ügyünk van egy diákkal. A tanítás nem csak egy munkakör, az egy életfeladat. Van olyan tanár, aki azt mondja, hogy ez az osztály kiváló, a másik meg azt, hogy borzasztóan szörnyű. És nem az osztály változott. Szerintem nagyon sok embernél nem derül ki pontosan, hogy miben lehet jó. Kicsit több szabadság fontos lenne. Olyan fajta szabadság kellene, ami nagykorúsággal jár. Tehát vannak rám szabott törvények, de bizonyos kereteken belül én szabadabban mozgok. Biztos, hogy csinálnék a gimnáziumokban diákszervezeteket. Nem jellemző ez, de a diákszervezetek pont a kreativitást emelik ki. Most nem a DÖK-ről beszélek, hanem olyan diákszervekről, mint a diáklap. Ha valaki ma egy általános iskolában túlmozgásos, akkor lehet, hogy kiváló táncos lenne belőle, de azt mondják, hogy hiperaktív, és kap róla egy papírt, hogy ő beteg.

R:És leültetik.

T: Leültetik, igen. És magatartás egyes. Nem biztos, hogy minden az, aminek elsőrendűen látszik.

A mostani életéről és az ehhez hozzátartozó bűvészet felől is érdeklődtünk.

A: Mikor kezdted el a bűvészkedést?

T: Körülbelül hat éves koromban. Tehát tizenöt éve.

R: Most mit tanulsz?

T: Kommunikáció- és médiát, de ebből az újságírás az, ami igazán érdekel. A Budapesti Gazdasági Egyetemnek a külkereskedelmi karán tanulok.

R: Szeretnéd 100%-ban csinálni a bűvészkedést?

T: Igen, én úgy tervezem a jövőmet, hogy a bűvészkedés legyen a fő csapásirány.

R: Hogy ezt képzeled el fő pályának, az is bizonyította, hogy jelentkeztél a Hungary’s Got Talent-be. Ez végül is milyen indíttatásból történt?

T: Ez egy viszonylag hosszú útnak egy lépcsőfoka. Egyrészt nem egy légből kapott ötlet volt, már két-három éve is gondolkoztam azon, hogy indulok egy tehetségkutatón, de egyszerűen nem tartottam annál a lépcsőfoknál és nem akartam túl nagyot lépni, úgyhogy így is indultam neki a műsornak. Nem gondoltam azt, hogy az a három hónap, amíg benne vagyok egy olyan műsorban, amit adásonként majdnem kétmillióan látnak, az alapvetően megváltoztatná az életemet. Annyi történt, hogy több ember megismerte azt, amit csinálok. Gyakorlatilag én ugyanaz az ember vagyok, ugyanazzal a tudással, mint fél évvel ezelőtt, csak most többen tudják, hogy mit csinálok.

R:Amit csinálsz az teljesen természetesnek hat. Azért izgulsz, amikor kilépsz a színpadra?

T: Most már nem annyira, sőt azt kell mondanom, egyáltalán nem. Ami nagyon meglepett, hogy a Got Talent-ben is el tudtam engedni, hogy az, amit csinálok milyen volumenű és milyen súlyú. Gyakorlatilag a döntő műsorom valószínűleg az elkövetkező tíz évben a legfontosabb három percem volt, és mégis elengedtem fejben. Furcsa ez, engem is meglepett.

R:Van valamennyi félelem benned, hogy kiégsz és nem szeretsz majd bűvészkedni?

T: Nincs. Nem is félelem, hanem inkább ezen a téren is tudatosság, hogy nem akarom túlvállalni magam, ami most egyébként nem sikerült januárban és februárban. Most látom azt, hogy túl sokat vállaltam fellépésben. Meghúzok egy bizonyos határt, ami fölött már nem akarok fellépéseket vállalni, mert úgy gondolom, hogy huszonegy éves vagyok, és egyrészt lesz elég időm, hogy pénzt keressek a jövőben, másrészt nem anyagilag kell megalapozni most a jövőmet, hanem élményileg inkább, hogy majd öregkoromban ne egy villában üljek és azon gondolkozzak, hogy milyen jó, hogy ezt összeraktam. Inkább emlékekben szeretnék majd bővelkedni.

R: A jövődet hogyan képzeled el?

T: Nem képzelem el. Nem szoktam nagyon célokat kitűzni, tulajdonképpen csak tervek vannak, de azok nem célok, hanem inkább csak projekciók, hogy mondjuk szeretnék majd világbajnokságon elindulni, de nem célom, hogy megnyerjem. Szerintem egy igazi bűvész vagy zongorista soha nem azon gondolkozik, hogy ő hol fog most játszani, hanem egyszerűen leüt egy hangot, és az a hang az, ami abban a pillanatban megfogja. Nem emészti fel, hogy ezt a hangsort azért kell így megtanulnom, mert hogy majd valahol úgy szól. Tehát a jövőmet úgy képzelem el, hogy a bűvészkedést mindenképp folytatnám, és az egyetlen tervem, hogy ha tíz év múlva leülünk, akkor ugyanilyen lelkesedéssel tudjak róla beszélni. 

                                                                                            

                                                                            Kováts Angéla,  Bartha Perla Tatjána

                                                                                                                                             

 /kép forrása: rtl.hu/